Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anglia

 Fél éve Angliában

 
2013 október. Valami véget ért, valami elkezdődött. Anglia. Nagy döntés volt.
Ideiglenes elszakadás...otthontól, hazától. Kijönni egy ismeretlen helyre, csak mert ígértek-munkát, lakhatást. Egyszóval egy új életet. Egy más életet. Ahol nem 
 
elég tudni, JÓL kell tudni. Mindent. Főleg: a nyelvüket. 
Nem az iskolai angolt. Az Övékét. És még így is kívülálló vagy. Meglátják, megmondják. A munka kemény, az időjárás mostoha. Itt lentről kell kezdeni, és 
 
duplán bizonyítani. Rengeteg erő kell hozzá. Fizikai és lelki. De nem szabad feladni. Sokszor eltévedtünk az első hetekben. De minden eltévedéssel felfedeztünk 
 
valamit. Szereztünk két biciklit, mert a város hatalmas. Tégla minden. Egyforma házak, egyforma életek. Kövér nők, buzis férfiak. Na jó, 90%-ban.
 
2013 december. Van bejelentett lakcímünk, munkánk, TB számunk, bankszámlánk, háziorvosunk. 3-4 év múlva akár britek is lehetnénk. (Na azt azért már 
 
nem!) Élünk, és jól élünk. Ez egy jóléti társadalom. Az idő még mindig kiszámíthatatlan. Hó nincs, nem is lesz. Csak jégeső, heves viharokkal.
 
Január vége: új, jobb helyre költöztünk, angol főbérlővel és angol lakótársakkal. Hazalátogattunk két teljes hétre. Otthon az élet egyre siralmasabb. Mindenki 
 
panaszkodik. Munka nincs. Pénz nincs. Ellentétes érzések csavarták szívünket. Szerettünk otthon lenni, szülőkkel, rokonokkal és barátokkal - de - rengeteget 
 
gondoltunk Angliára. 
 
2014 március. Kitavaszodott. Egyre többet süt a nap. Munkahelyet váltottunk. Itt értesítenek, ha elküldjük az önéletrajzunkat. Mindenhonnan. Ez új volt. Az 
 
itteni CV-n nem szabad fényképnek és személyes adatoknak szerepelnie. Ez is új volt.  
Bátornak és magabiztosnak kell lenni az interjún. 
A lakótársaink megkedveltek, sokat beszélgetünk. Az angolunk már nagyon jó. Már senki nem néz külföldinek. Beilleszkedtünk. 
Lakótársaink: Donald az idősödő vicces skót figura, Greg az alkoholista szakács, Lee a tolvaj, és Mike a meleg srác. Csak mi ketten dolgozunk a házban. 
Donald kicsit bolond, mindig viccelődik és nincs két egyforma zoknija, általában rózsaszín és zöld párosítást hord. Lee sok pénzt lopott Gregtől februárban, aki 
 
kórházban tartózkodása alatt volt olyan ostoba hogy odaadta neki a bankkártyáját. Rendőrségi ügy lett belőle, udvarias haragtartással. Manapság pedig 
 
mintha mi sem történt volna, jókedvűen beszélgetnek az időjárásról a konyhában. Lee eleinte folyton kéregetett, egy szelet kenyeret meg ilyen apró dolgokat. 
 
Egyszer megmondtam neki: stop asking us everything, we are not charity. Azóta nem kért semmit. Biztosan nagyon megsértettem, nem érdekel.
Mike-ot ritkán látjuk, néha kilopózik tőle egy srác. Van egy rózsaszín poharam, azt mondta tetszik neki. Nem csoda.
 
Ezen tapasztalatok alapján, ha most megkérdezné valaki, milyenek az angol emberek? Azt mondanám: nagyon furák. 
Első benyomásra: udvariasak, kedvesek, és az biztos, hogy nagyon segítőkészek. Viszont: sokmindent magukban tartanak, elfojtanak. Dühöt, gyűlöletet, 
 
kritikát, érzelemkitöréseket. Inkább belebetegszenek, minthogy megbántsanak valakit. Szűkmarkúak a dícséretekkel is, nehogy átessenek a ló másik oldalára. 
 
Ennyi önkontrolltól nem is csoda ha kicsit bekattannak időskorukra, vagy a pohár után nyúlnak. A nők pedig rengeteget vásárolnak. Még olyan szatyrot is 
 
láttam amin ez a felirat volt: shopping is my cardio...
Itt is megvan minden élelmiszer, ami otthon. Még tejföl is, sour cream a neve. 
Aki magyar termékeket árul, az általában az otthoni ár két-háromszorosáért adja őket. Nem éri meg venni. Meg annyira nem hiányzik sem a túró rudi, sem a 
 
pick szalámi. Most jó itt élni. Birchwood csodaszép része Warringtonnak. Birchwood = nyírfaerdő. Így is van. Rengeteg nyírfa, mókusokkal, feketerigóval, 
 
gyönyörű virágok, zöld mindenfelé. Szeretek itt lakni. A közelben van egy bevásárlóközpont, a Birchwood Shopping Centre, ahol mindent meg lehet venni.  
Minden héten beszélünk a családdal. Egyelőre ennyi. Szeretek itt lenni.